Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kórusunk a rénszarvasok földjén

2008.09.14

Szárnyas szó zeng a rénszarvasok földjén.
Úti élményeit lejegyezte Gosztonyi Zoltán.
 
A Vikár Béla kórus vendégszereplésre indult Kaposvár finnországi testvérvárosába, Raumába. A meghívás a raumai kórus tavalyi vendégszereplésének a viszonzása, Kaposvár város támogatásával. A hosszas felkészülés és izgalmak után, az utazásra 2006 július 13.-ától - 20.-áig került sor. Az utazás élményeit útinaplómból szeretném elmesélni.
Kora délelőtti indulás a Megyeháza elől. Kánikulai kilátások. Délre, mire Budapest közelébe érünk, szembesülünk a hatalmas forgalommal, ami a körgyűrűn még fokozódik. Több hang szerint „mennyivel könnyebb lenne, ha Taszárról indulhatna repülőnk”. Másodjára betalálunk a fapados légi járatok termináljára. Rövid várakozás, tájékozódás után, bejelentkezés, csomagfelvétel, securiti-controll. Persze mindig akad egy bicska, ami nagy ívben landol a „szemetes” kosárban. Az útipoggyász 20 kg. lehet, a kézi 10. Persze a kicsiknek általában túlsúlyos a csomagjuk, de a csoportos utazásnál ez elmegy. Az indulásig még jócskán van idő, így a vámmentes boltok árukínálatát „csodálom”. Szembesülök azpülőtéri-népművészet kínálatával. Pálinka, fokhagyma, paprika, képes-pólók és egyéb ajánlatok, amiket részletezni sem akarok. Igaz a, un. recsikósokat és a gulást azért hiányolom. Vásárolni senki sem vásárol, hiszen mindenki derekasan felkészült ajándékból és hadtápból. Elő kerülnek a szendók meg a hűsítők, a bátorság gyűjtéshez az erősítők is.
Végre megérkezik a várt „STERLINGAIR”, vörös feliratú, két hajtóműves, hosszú szivar alakú gépe. A népek kiszállnak, a csomagokat kirámolják. Mire felocsúdok, máris viszik csomagjainkat, és a bejárathoz érkezett két buszra szállva bennünket a géphez. Mindenki igyekszik jó helyet találni magának és lehetőleg egy csomóba. Azonban hamar kiderül, hogy fapados ide, fapados oda, de a beszálló kártyán a sok szám között az ülőhely száma is ott van. A rutinosabb utazók elnéző mosollyal szembesítenek, hogy talán a saját helyemre kellene ülnöm. De úgy látom mások is jártak hasonlóan. Egy kis torlódás árán megoldódik a helyfoglalás. A sorszám, az ülés soroknak megfelelően a pilótafülkétől kezdődik, az egyes ülőhelyeket A,C,D,E,F betűk pontosítják. A „B” miért maradt ki? –rejtély maradt a számomra. Az ülőhelyem, nagy megnyugvásomra, a vészkijárat mellett van. Nézegetem a fordító kart, a „PUSH” feliratú gombot. Remélem nem lesz rá szükség. Még mielőtt túlontúl megnyugodnék, jön a légikisasszony, az üléssorok közé áll és elmutogatja a vészhelyzet eseti teendőket, eszközöket. Biztonsági öv, úszómellény, oxigénmaszk, vészkijárat. Mivel nem Magyarul van az ismertető, így az általam látott katasztrófa filmek vészhelyzeteit idézi emlékezetembe. Ezen túljutva, bekapcsolják a „dohányozni tilos” és az „öveket bekapcsolni” piktogramú jelzőlámpákat, és lassan gurulni kezdünk. Nem mutatja senki, de a csend, a feszültség és a vérnyomás emelkedését a karfák szorítását jelenti, mint a fogorvosnál. A gép gyorsít, és már túl van azon a sebességen, amit autóban már megtapasztaltam. Remegés, dübörgés. A döcögés megszűnte már az emelkedést jelenti. Pillanatok alatt törpül alattunk a világ. Első ocsúdásomban meglátom a Duna ezüstszalagján megcsillanó napot. A bátrabbak a tájékozottságukat fitogtatva oldják a feszültséget. Fülduguláskor nagyot kell nyelni, vagy a befogott orr fúvásával próbáljuk kiegyenlíteni a légnyomás különbséget. A lényeg, hogy felszálltunk. Jelzi ezt, hogy a személyzet (csinos Dán lányok) zsúrkocsikról enni és innivalót kínál. Fapados lévén, önköltségen. A bájos kínálásnak ellenállva, beszélgetünk. Csodáljuk a kilátást, a felhőtornyokat. Északnak tartunk. A folyók szalagja, nagyobb városok körvonala, tengerpart sziluettje alapján próbálunk tájékozódni. A repülőút kb. két óra, de az egy órás időzónaváltás miatt három óra múlva érkezünk. Lent szigetek csoportosulnak, és az ereszkedés is azt jelenti, közeledünk célunkhoz. Megerősít a figyelmeztetőlámpák jelzése. A kapitány jelenti az érkezést és az időjárást. Ennyit kisilabizálok az angoljából. Kis szárnyremegés, gyomoremelkedés, de csak földet érünk. Helsinkiben a kiszállás mobil folyosón keresztül. Útlevél ellenőrzés bármelyik ablaknál. Én a csillagos EU-s ablakhoz állok. Elvégre! Évekkel ezelőtt, bármelyik határátkelőn, mennyire áhítoztam, hogy ehhez a kapuhoz kerüljek. Semmi különleges. Irány a poggyászokat hozó mozgófolyosó. Leemelem a bőröndömet. Izgulok, hogy milyen állapotban kapom meg csomagom, hiszen én vállaltam a kórus egyik ajándékát a Falusi Béla készítette habán tányért. A csomagolásnál nagy gondban voltam. Buborékos fóliába bagyuláltam és így tettem a ruhák közé. A telefon töltőt ezért nem vittem magammal, nehogy a biztonsági átvilágításkor, a kettőt együtt tányéraknának nézzék.
Zárt alakzatban elhagyjuk a repülőteret. Előőrseink felderítik az 519-es busz indulási helyét. Buszra szállásnál egyesével jegyváltás, ami €3,60.-. A buszos városnézés az ITAKISKUS Nord Centrumig tart. Innen metróval 2. megálló a Rastilla, célállomásunk. Kellemes meglepetésként ér, hogy nem kell külön jegyet venni a metróra, mert az előbbi egy óráig érvényes. A kapcsolattartás viszonylag jól működik, mivel senki nem veszett el. Így együtt érkezünk a campinghez, ahol első éjszakánkat töltjük. A camping tele van lakókocsikkal, Európa majd minden országából. Magyart nem látok. A szállás épületben van, öt ágyas szobákban. A fürdő külön folyosón, de van szauna. Ez felvillanyozza a csapatot. Az egyik mosdóban csupa liliput emberkékre méretezett mosdók. Minden tip-top. Kiderül, hogy nyáridőben ezt a csinos kisiskolát, szálláshelyül hasznosítják. A különbség, hogy a padok helyett ágyak (kényelmes) vannak. A tábla is a helyén van. A lift nyomógombok a szintek számát jelölik és nem az emeletet, mint otthon. Az ágyfoglalás után, evés, ivás, miegymás. Mivel a nap még kellően magasan jár, terepbejárás, tengerpart felderítés és gyülekezés a még nyitva tartó helyi kiskocsmában egy sör erejéig €3.-. Már alig tángálódok, de a nap csak nem akar nyugovóra térni. Itt szembesülök azzal a felfedezéssel, ha pihenni akarok éjszaka, akkor nappal kell lefeküdnöm és majd az órával ébredni. A naphoz nem lehet igazodni, mert másképp jár, mint otthon. Amint később kitapasztaltam a napnyugta itt éjfél körül van, de már háromkor ismét fent van. Ez a csoda azonban csak nyáron van így, mert télen a világosság ideje a mostani sötétséggel egyenlő. Végre mindenki elhelyezkedet, elvackolt. Az ajándék tányér egészben, így nyugodtan hajtom fejem nyugovóra.
Reggel már magasan jár a nap, mikor 9 órára megérkezik értünk a busz. Nagy ovációval fogadjuk vendéglátóink előőrsét. Ulla és Arja a fogadóbizottság. Ők a főszervezők, a bonyolítok, a vendéglátók, és még ki tudja mik. A mi részünkről Jerszli Jutka a mamink, Tóth Bea a tolmácsunk. Buszra fel, irány Rauma. Az út kb. 200 km. Szállások, címek, program egyeztetése. Prospektusok, térképek, kiosztása. Bemutatkozás, jó hangulatú utazás.
Megérkezésünkkor egyenest a városházára megyünk, ahol polgármesteri fogadás, kölcsönös üdvözlések. Ludmány Géza karnagy úr röviden felvezeti jövetelünk célját, és természetesen dalra fakadunk. Vendéglátóink készültek, a fáradt és éhes csapatra, terített asztallal vártak ránk. A városházát körbemutatták, és a tanácsteremben videó filmes városismertetést hallgatunk. 30.000-es lakosság, kikötő, hajógyár, szerelvénygyár, papírgyár. Roys-roys összeszerelő üzem. Mellesleg itt működik az ország 2. atomerőműve, kettő működő és egy most épülő reaktorral. Több egyetem és a világ örökség részét képező Ó-város faházai teszik vonzóvá a várost. Lenyűgöző volt ez a városismertető, prezentáció. Óhatatlanul párhuzamokat keresek.
Elfoglaljuk szálásainkat. Akik családoknál lesznek elszállásolva, azokat viszik a háziak. A csapat többi része egy kis szállodába kvártélyozza be magát. Majd a végén dől el melyik változat a jobb. Mi négyen kerülünk Ulla házába. A házigazda fogad bennünket meg egy óriás schnauzer, Ottó és egy törpe schnauzer, Kepü. Mindegyönket körbeszimatolnak, Ottó pofán nyal, mikor közel hajolok hozzá, így közli velem, hogy minden rendben. Teljesen otthon érzem magam. A felső szint a rendelkezésünkre áll. A szauna és a tus az alagsorba, meg a teli hűtőszekrény. Sok idő nincs a rendezkedésre, mert este, parti a tengerparton valamelyik kórustag dácsályában. Ami egy faház, és látszik rajta hogy nem mai gyerek. Rengeteg a fenyő, meg néhány lombos fa, amit égerfának nézek. A telken sziklák dudorodnak, de ezek nem sziklakertiek, mint otthon már-már megszokott, hanem itt termettek, jó néhány ezer éve. Terítés a nagyterem asztalain. Svédasztalos, azaz finn asztalos tálalással. Saláták, párolt zöldségek, rózsaszínű hab, főtt krumpli egészben, és egy tepsi, talán rakott krumpli. Az elsők között megyek a tálalóasztalhoz, mivel az asztal szélén kaptam helyet. Óvatosan szedek, mivel elég kevésnek tűnik a feltálalt mennyiség. Az ital kínálat víz meg valami barna üdítőféle, amit a városházán már többen megkóstoltak. Vélemények szerint, érdekes. Én is megkóstolom. Nekem, kicsit erjedt alma léhez hasonlít. Aztán látom, hogy a fogyó tálakat mindig pótolják, így majd egy repetára is lesz kilátás. A beszélgetés elég nehezen indul, mivel a vendéglátók még annyira sem beszélnek idegen nyelvet, mint mi. Azért elég jól elboldogulunk egymással. A parti vége felé a közös dalolás, és már mindenki sokkal oldottabb és elégedettebb. Természetesen nem kell megvárni a sötétséget, hisz nem az szabályozza az időt.
Hazaérve további barátkozás a háziakkal. Szerencsénkre, háziasszonyunk jól beszél angolul. A prímet most szobatársam H Ko. Zoli Bá. viszi. Megfontolt angolságához a későbbiekben aztán lassan mindenki csatlakozik, természetesen ki-ki a maga színvonalán. Ki mit ért azt fordít. Egész érdekesen alakul a beszélgetés. Család, utazás, munka, hobby és természetesen a kórus körül folyik a beszélgetés. Bor, sör, vodka, tea kerül az asztalra. Derekasan bemutatkozunk. Egy régi mondás szerint, az első napi fogyasztás, alapja a későbbi kínálatnak. Megfogadjuk ezt a tanácsot. Az utolsó kérdés, mikorra kérjük a reggelit?
Végre zuhanyozás, és lefekvés. Már lassan hozzászokok, hogy kint, még mindig világos van. SMS az otthon maradt aggódóknak. Az ágyam nem olyan jó, mint az előző, hol a fejem, hol a lábam ér a kávához, aztán próbálkozok egy átlós helyzettel, de aztán elalszom.
Reggel Zoli Bá. Neszezésére ébredek. A nap már derekasan süt. 10 órára kell a piactéren legyünk. Vendégcsalogató kis műsorral kell hangulatot teremtenünk a holnapi koncerthez.
A piac az Ó-város közepe. Meglepődve látom, milyen sokan vannak. Talán a szombat miatt. Az első, ami a szemembe ötlik, a rengeteg eper, a gyenge cukorborsó, az új krumpli. Valószínűsítem, hogy mivel északabbra vannak, később terem minden. Legalább egy hónapos az elcsúszás. Az egyik standon, valamilyen rokonsági alapon, kapunk egy nagy zacskó cukorborsót. Ezt lehetett majszolni. Én imádom a friss borsót nyersen, de egy zacskóval nem tudok megbirkózni. Így alkalom adtán tovább adom a kollégáknak. A standok között találok fás mestert, rengeteg holmival. Hordók, dézsák, kefék, merőkék szaunához. Hasított falemezből kosarak, tálkák. Csupa szemet gyönyörködtető, autentikus darabok. Másik standon idős néni csipkét árul. Rauma híres csipke város ez elhangzott a városházi ismertetéskor is. De itt szembesülni a csipke készítőjével igazán felemelő érzés. Az árai Európaiak, tehát magasak, de inkább azt hiszem, hogy a mi kézműveseink munkái vannak aláértékelve odahaza. Viszek ismertetőt a mi otthoni csipkéseinknek. Ez is egy kapcsolódási szál lehet. A színpadhoz gyülekezünk, ami a tér északi oldalán áll. A tövében, a teljes tér hosszában ásatás folyik, fiatal régészek kutakodnak. A színpadon majdnem teljes kört alkotva, nem szólamonként, hanem elosztva, állunk fel. A szólamonkénti felállásban, itt a szabadban, valószínűleg nem hallanánk egymást, ami csődöt jelentene. A rögtönzött kis koncert nagy sikert arat. Természetesen ráadásszámmal is készültünk.
Délig szabad mászkálás. Egyre nagyobb köröket megyek a téren, majd a kis utcákkal ismerkedek. Felfedezem, hogy rengeteg, a pihés dolmányos varjú. Valószínűleg ezek itt költenek, és csak telelni jönnek hozzánk, hozva és jelezve a hó érkezését. Az időjárás, reggel 16 C0–ot mutatott az ablak hőmérőnk. Most sincs sokkal melegebb, de a nap, égetően perzsel. Ja, az ózon lyuk! – jut eszembe. Ódon hangulatú utcák. Csupa faház mind. Hatalmas szikla kockák képezik az alapot, és erre építik a házat. Az egyik udvarról fűrészgép zaja hallatszik. Beoldalgok, és jól láthatóan bólintok a mesterek felé. Ház felújítással foglalatoskodnak. Deszkát fűrészelnek méretre, mérnek, szögelnek. Úgy, ahogy otthon én a stelázsit készítem. Fényképező gépemet előhúzva, és rámutatva megszerzem beleegyezésüket egy fotó elkészítéséhez. Az elektromos vezetékeken átlépdelve, azért itt is modernizálódott a világ, elkészítem képeimet, majd tovább nézelődök. Ez itt körülöttem egy skanzen. Itt mindegyik házban laknak, vagy üzlet működik benne. Színesre vannak festve. Leggyakoribb szín a barnás-vörös. Az ablakkeretek, könyöklők többnyire fehérek. A kirakatok takaros üzletekbe hívogatnak. Erre most azonban nincs időm, és visszafelé veszem utamat. A régi városháza óratornya dél felé közeleg. A színpad közelébe érve két ideges kollégám szalad elém. Hol vagy? Fél tizenkettőkor volt az indulás, és mindjárt dél. Hirtelen szólni sem tudtam, mivel nem egy elkésős fajta vagyok. Azonban valószínűleg én csak a tizenkettőt hallottam. Bűntudatomat fokozta, annak lehetősége, hogy lekéssük a kiránduló hajót a délutáni programból. Mentegetem magamat, de ez a helyzeten nem változtat. Ráadásul a két főszervező, Ulla és Mami az immár késő csapat tagja, az én jó voltomból. Kocsival hamar a kikötőbe érünk. Most is, hogy sietnünk kell, Ulla nyugodtan és előzékenyen vezet. Ez a nyugalom sugárzik az úton közlekedők mindegyikéből. Előzést szinte nem is láttam. Kikötőbe érünk, ahol éppen indul a RESCUE feliratú piros kishajó. De mindjárt meg is nyugodtam, mert a csapat szállodás része, akik egy lakókocsival közlekednek, nyugodtan üldögélnek kocsijukban. A kirándulás, egyik közeli kisszigetre két fordulóval történik. A nagykikötőből a hosszabb út, míg egy másik kis kikötőből egy viszonylag rövidebb úton fogunk érkezni. Most átmegyünk a másik indulási helyre. Közbe a vásári óriáskígyó jut eszembe, ami a fejétől a farkáig 10 méter, míg a farkától a fejéig csak 8. Az idő, ragyogó, csak a szél kellemetlenkedik. Itt a tenger mellett ez teljesen megszokott. Körbe-körbe apró szigetek, meg sok helyütt kiálló, teljesen simára csiszolódott hatalmas kövek. A jégkorszakban ezt a területet két kilométer vastag jég borította. Ami súlyánál fogva a bele fagyott moréna kövekkel gyalulta, csiszolta a gránit felszínt, ilyen, számunkra elképzelhetetlenül simára. Míg várakozok, a partról horgászókat figyelem. Gilisztával csaliznak, mint otthon. A másik horgász meg villantózik. A kukacos, egészen apró halakat fog, sügérnek nézem őket. Ő is kicsinyli a méretüket, mert visszadobálja valamennyit. Közbe megérkezik értünk a kishajó. Már előre látom, hogy élmény lesz a hajókázás. Aki tengeri beteg akar lenni, annak erre most nyílik lehetősége (fakultative). A víz hullámzik, a hajót rendesen dobálja. A csapat egy része levonul a védett kajütbe. A kapitány is innen kormányoz. Többen a taton maradunk, fényképezni, vagy csak élvezni a hajó kilengéseit. A hajóutat bójasor jelöli a zátonyok között. Nagyon élvezem, balatoni emlékeket idéz, mikor is egy nyáron matrózkodtam középiskolás nyári szünetben. Mélázásomból egy hatalmas billenés és hangos kosztatás térít a való világba. Megfeneklettünk. Mindenki kapaszkodik, mert a padozat a talpunk alatt ugyancsak eltér a biztonságos vízszintestől. Már-már azt nézem, melyik irányba kell ugrani, mire a helyzet megoldódik szinte magától, mert egy jókora hullám egyszerűen odébb tesz bennünket hajóstól. A mögöttem kapaszkodó két „kistanítónéni” sírva fakad, de mindnyájunkban benn akad a szusz. Végre partot, azaz szigetet érünk. A sziget, futballpálya méretű. A legmagasabb ponton természetesen fából épült közösségi ház, bejárata előtt hatalmas árbóc, zászlóval. Az egész sziget, egy hajót körvonalaz. Nem véletlen, mivel a város hajózási társaságának pihenő szigete. A túloldali partra leereszkedve, ebédhez készülődés nyomait fedezem fel. Hatalmas kondérban halleves rotyog. Több asztalon az étkezés kellékei, tányérok, kenyér az elmaradhatatlan vajjal, dobozos-sör, dobozos-üdítő, stb. Örvendezünk az előttünk érkezőknek, és persze az élménybeszámoló a kalandos utazásról. A halleves, a mi halászlénktől sokkal fakóbb, fehérhúsú halból krumplival. Azért ízlik mindenkinek, sőt repetáért is sorba állnak. A sör kimondottan jó. Az üdítővel az a gond, hogy nagyobb az alkohol tartalma, mint a sörnek. Jó lesz vigyázni. A sörös és üdítős dobozokat összegyűjtik, mert visszaváltósak. A bennfentesebbek már felfedezték a parton a hagyományos fafűtésű szaunát, ami a mi tiszteletünkre már teljes gőzzel üzemel. Ez egy szenzációs találmány. Bent három sorban ülünk a padokon, és az izzadtság mellett csak a poenkodás folyik jobban. Legmelegebb a felsősorban van. Egy–egy merőke vizet loccsantanak a forró kövekre, ami hatalmas gőzfelhővel tölti be a teret. Aki kellően kihevült vagy már nem bírja tovább, az rohan a néhány méterre lévő tengerbe és lehűti magát. A víz egyébként 18-20 fokos lehet. A part itt is hatalmas csiszolt kövekből áll, sőt ahogy a vízben leér a lábam az aljzat is ugyan ilyen sima felületű. Mint egy nagy lavór. Egész délután folyik a móka, melegből hidegbe, hidegből melegbe. Így nem csoda, hogy az esti kolbászsütéskor kellően elkókadva, mindenki nyugodt ülőhelyet keres magának, az elcsendesülő társak mellett. A beszélgetést kölcsönös éneklésekkel folytatjuk, majd elpróbáljuk az együtt énekelendő dalokat is. A vissza út is két részletben, most viszont mi hajókázhatunk a hosszabb úton a nagy kikötőn át a szigetek és zátonyok között, különösebb esemény nélkül. Némelyik sziget alig emelkedik ki a vízből, teljesen kopasz, a másik kicsit magasabb tele fákkal, növényekkel, egy-egy part-menti faházzal. A vízmélység alattunk, amit a mélységmérő radaron látok, 80 cm-től 4 méter között változik. A kikötőben, számomra hatalmas hajók, ezek valószínűleg nem a szigetvilágon keresztül érkeztek. Kikötő épületek, raktárak, konténerek. Legtöbben papír gurigák oszlopai, ami a helyi papírgyár termékei. Jól esik a hazaérkezés, érthető módon kihagyom a felajánlott esti szaunázást, egy tea után hamar elvackolok.
Július 16, vasárnap. A hét ünnepnapja, számunkra a szereplés, a koncert napja. Délelőtt városnézés az óvárosban. Séta az ódon hangulatú favároskában, udvarokban, épületekben, padlásokon. 1991-óta az UNESCO világörökség részét képezi, az 1700-as évek előtt kialakult, a maga nemében páratlan városközpont. Közepén a piaccal. A területe megközelíti a 30 hektárt, több mint 600 házzal, 250 üzlettel, fazsindelyes templomával igazi kuriózum. Az épületek többsége ma is lakott, sőt az itt lévő lakások, a mi budavári épületeink megbecsültségét jelentik. Sétánkat a templom megtekintése zárja. A finnek nagyobb része evangélikus. Épp bérmálásra készülnek. Így csinosan és szépen öltözött közönség előtt próbálhatjuk ki a templom akusztikáját.
Dél felé közeledik az idő. Az ebéd az „öregek otthonába”. Ultra-modern épület. Széles ajtók, világos, hatalmas üvegfelületek, szép gránit és téglaburkolatok. Modern berendezés. Az étterem a földszinten, önkiszolgáló rendszerű. Eperturmix, natúrszelet, pároltzöldség, saláták, főtt-újkrumpli egészben, különböző öntetek, víz, a szokásos barna ital, legalább háromféle kenyér, vaj. Étkezés után, bár elég nehezemre esik, de mindjárt öltözés fellépő-ruhába, és beéneklés. Próbateremnek a hétköznapi életben gyógytornára használt szobákat kaptuk meg. Az összes ajtó fotocellás, így ha csak közelítek az egyik ajtóhoz, máris tárulkozik. Mindenki kis körívekben próbálja kikerülni az érzékelők hatósugarát. A koncertre az egy-légterű, üveg-fedett, növényekkel telefuttatott aulában került sor a nagyon-hálás közönség előtt. A közelünkben lévő egyik lakásba beinvitál az idős hölgy. Nappali, háló, fürdőszoba, konyha. Látszik, hogy saját bútoraival, kedve szerinti a környezete. Itt tudom megnézni azt a szerkezetet, amivel idős embereket láttam közlekedni, már a városban is. Ez gyakorlatilag, két roller párhuzamos összeépítéséből álló közlekedő-alkalmatosság, járókeret helyett. Ezzel, sokkal mobilabbak az öregek.
Nincs sok időnk a bámészkodásra, mert menni kell az esti szereplés színhelyére. Az ó-város patinás fa koncerttermébe. Színpadbejárás, felmenetel, lejövetel, a finn kórussal való felállás elpróbálása. Beéneklés, mindegyik műbe belekezdés, instrukciók. Rutinos kórus ide, rutinos kórus oda, nekem már kezd szorulni az a bizonyos zabszem. Gyakorlatilag megtelt ez a hatalmas terem. Nagyon fülledt, meleg van. Először a finn kórus énekel dalokat zongora kísérettel. Majd mi következünk. 
J.S.Bach : Jesu, meine Freude
J. Walter: Ein feste Burg ist unser Gott
O. Lasso: Matona mia cara
F. Mendelssohn: Die Nachtigall
C. Debussy: Dieu! Qu’il la bon regarde!
Kodály Zoltán: Öregek
Orbán György: A paprikajancsi szerenádja
Orbán György: Ave Maris Stella
Bárdos Lajos: Tábortűznél
Bárdos Lajos: Első népdalrapszódia
Erkel Ferenc: Himnusz
F. Pacius: Finn dal
F. Pacius: Maamme
Az utolsó két dalt a kórusok együtt éneklik finn nyelven, váltott karmesteri dirigálással. Sőt a finn himnusz éneklésébe a közönség is részt vesz. Óriási az ováció, természetesen ismétlés és ráadás számok. A gerincemen izzadtság cseppek gurulnak. A levonulás után az arcunkat törölgetjük. A kirakott CD-ink java elfogy. A későn ébredők, elajándékozható lemezek után kajtatnak. Átöltözés, és máris kezdődik a trakta a szomszéd teremben. Saláta tömeg öntetekkel és pizza. Ezzel eddig nem találkoztam itt létünk alatt. A megszokott italkínálat mellett fehér és vörösbor is van. A dobozos bort szemrevételezve megállapítom, hogy Spanyol. Az oldalán praktikus kis csapon engedem a nedűt. Váltakozva énekelgetünk a napsütéses éjszakába. Nagyszerűen sikerült a koncert. A vendégszereplés hivatalos része ezzel le is zárult.
Másnap, a reggelt a közeli tó felderítésével kezdem. Vadkacsa mama kicsinyeit úsztatja. Nem félnek. Kocogókkal találkozok, idősekkel, fiatalokkal. Az erdő a víz széléig ér. Nagyon romantikus, és nem ez az egyedüli tó a városban. Reggeli után vendégségbe megyünk. A piacon vásároljuk meg a zöldségféléket. Amíg a lányok az ebédet készítik, a házigazda a fiúkat elviszi a legtávolabbi szigetre motorcsónakon, egy világítótoronyhoz. Majdnem mindegyik családnak van motorcsónakja vagy vitorlása, ez itt nem luxus. A szél az fújdogál, így a tenger is hullámzik. A kikötőben, a bójasor mellett szép komótosan ballagunk. A kikötőt elhagyva nagyobb sebességre kapcsolunk. Kapaszkodunk, de a kis hajó nagyon dobál. Olyan érzésem van, mintha lovas kocsival szántásban vágtatnánk, még jó hogy kárpitozott az ülés. A nagy sebességnél keményen kopog a hullám a csónak fenekén, mintha kavicson szánkáznánk. A szembe szél porlasztja a felcsapó hullámokat, így ha felállok, a szélvédő fölött pillanatok alatt vizes lesz az arcom. Tényleg sós. A nagy szél ellenére intenzív a forgalom. Úgy látszik, ez a helyieket egyáltalán nem zavarja, vagy talán megszokták. Már messziről látszik a vörösre festett világítótorony, ami csak éjjel üzemel. Most csak azt a pár órát. A sziklatömbökkel megerősített védett kis öböl a szélárnyékos oldalon, itt kötünk ki. A kikötésnél próbálom magam hasznossá tenni, matróz emlékeimre tekintettel. A sziget nem magasabb tíz méternél. Az épület tíz emelet magas lehet, kilátóval, kávézóval és teljes hotelszolgálattal. Felkutyagolva megtapasztaljuk a nyílt tenger fuvallatát, ami még a levegővételt is megnehezíti. A város felé, madártávlatból látszik a szigetek hálózata. Nyugatra, messze a tengeren egy másik világítótorony, ami már a Svéd partokhoz tartozik. Délre nem messze mellettünk, egy nagy sima kiálló sziklán, tengerész emlékmű. Északra látszik az atomerőmű két tornya, a délutáni program színhelye, mellette szélerőmű. Lent a kövek között sirályok fészkelnek, hangoskodnak. Rövid bámészkodás után hátszéllel érkezünk a kikötőbe. Az ebéd nagyon finom, vagy talán megéheztünk?
Az atomerőműhöz fél órás autózás után jutunk el. Mint kiderül, nem is közvetlenül az erőműhöz, hanem a biztonsági zónán kívül épült bemutató bázisra érkeztünk. Elegáns épületegyüttes, ötórai tea, kávé, sütemény, csokoládé. Előadás az auditóriumban, videóról, majd üzemlátogatás a díszlet erőműben. Leszállhatok az ötszáz méter mély atomhulladék tárolóba. Meglepetésemre a kiszálló oldalon kollégáimat találom. Ez az élethű, makett világ, kettős érzéssel tölt el.
Az esténk, lazábban telik a családdal. Beszélgetés, iddogálás, a címek cseréje. Szauna, és végre egyszer időben ágyba kerülök.
A reggelt megint a tónál kezdem, de most elkísér Há. Ko. Zoli Bá. Szerintem ezt nem lehet kihagyni. Halakat fedezek fel. Kertészek a tópartot rendezik. Füvet nyírnak, gazolnak. Nem egyszerű a fűnyírás, mivel síkfelület alig akad. Mindenütt átsejlik a vékony humusz alatt meghúzódó szikla felszín. Ilyen túlméretes szikla van a háziak kertjében is. Vendéglátóim kedveskedni akarván, elvisznek egy apró faüzembe, mivel kiderül a fához való vonzódásom. Ez egy nagy-múltú családi vállalkozás, műhellyel, üzlettel. Tradicionális termékeket, ajándéktárgyakat készítenek. Számomra legérdekesebb a hasított falemezből fűzött táskák, edények. Ilyet láttam már a piacon is a korábbi napokban. A délelőttöt, egy víztoronynak álcázott kilátó megmászásával folytatva, étteremben fejezzük be. Hal és disznóhús közül lehet választani. Mindenki a halat választotta. Az étterem a háború alatt légópince volt és gránit sziklába vájták, bomba biztos menedéknek. A lazac kiváló volt, amit borral öblítettem. A délután végre tényleg szabad program egyedül, szabadon bóklászva, kellő térképtámogatással. Ennyi nap után már nem is tűnik hatalmasnak a városka, és a tájékozódás is könnyen megy. Beveszem magam az óvárosba. Bár merre indulok előbb-utóbb mindig a piactérre érkezek. A délutáni piac időközben átalakul, legnagyobb gyönyörűségemre, bolhapiaccá. Vásárolni biztos nem fogok, de bámészkodni annál többet. Kellő időre hazanavigálok, és már készülünk is az esti záró rendezvényre, a tengerpartra.
A tetthelyre taxival megyünk, úgy gondolom, a vendéglátók is szeretnének végre velünk együtt szabadon lazítani. Csinos tengerparti faház, óriási kövekkel a kertben és a vízparton. Több mint százan lehetünk, a két kórus, a családtagokkal. Beszélgetés. Többen játszanak, az udvaron felállított játékokkal. Darts, patkódobás, lyukba dobás. Tálalás a megszokott módon az udvari nagy asztalnál. Saláták, főtt krumpli egészben, öntetek, húsgombócok, parfé, üdítő, bor, sör, bólé. Vacsora után a házigazdák, nagy derültséget kiváltó, közös játékra invitálnak bennünket. A feladat, egy 58-as méretű, sötétzöld, jobblábas, férfi, gumicsizma elhajítása. Kijelölik a dobókört egy erdős nyiladékban. A mérőszalagos mérőember fejére kék hokis fejvédő kerül. Férfi és női kategóriában indul a verseny. Két dobás fejenként. Mindenkinek dobni kell, hogy ne csak a has-repesztő nevetésből vegye ki a részét. Természetesen minden dobást mérnek, rögzítenek. A másik versenyhelyszín a darts táblánál. A játékok után még néhány pankrációs mutatvány, amit élvezek, de a csizmadobást már nem tudják felülmúlni. Ezután a „díjkiosztás” következik a versenyben elért eredmények alapján, de mindenki kap valami apróságot. Én, egy teleszkópos, többfunkciós, tábori nyárs boldog tulajdonosa lettem. A sok viccelődés után, a vidám hangulat kellős közepén, elénekeljük Bárdos Lajos szárnyas szó című, a kórusunknak irt és hitvallásnak elfogadott dalát. A kórus nevében Ludmány tanár úr megköszöni a szívélyes fogadtatást. Átadja ajándékunkat, az előbbi dalunk első sorával gravírozott kőrisfából esztergályozott faliórát, a finn kórus vezetőjének, a habán tányért a turné főszervezőjének, Ullának, személyes ajándékát a karnagytársnak.
Míg a naplementében gyönyörködünk, a tangóharmonikás zenéje szól, lehet táncolni, beszélgetni, játszani. Éjfél körül lehet. A nap, mint egy elfolyt tükörtojás, ferdén, hosszan elmerül a tengerben.
Másnap korareggeli, vidám búcsúzkodás. Irány Helsinki és utazás haza.
Had köszönjem meg finn barátainknak ezeket a felejthetetlen napokat az Ő nyelvükön, -Kítos!